Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


16 február
10komment

Szentiványi Jenő: Tizenkét halálos perc

Ha jól tudom, ez volt a bátyám (a repülés eszelős megszállottja, ha nem is pilóta, de szerintem nyugodtan lehetne) kedvenc Delfin-könyve. Némileg talán az is erre utal, hogy amikor megtudta, hogy e hasábokon igyekszem megemlékezni a nagyszerű sorozat legjobb darabjairól, izgatottan megkérdezte: “És a Tizenkét halálos perc mikor jön?” Hát most, Petike, most, tessék: ha szépen kéred, kölcsön is adom pár hétre. Mellesleg ennyiből is látszik, hogy a bátyámnak nincs rossz ízlése – ez az 1969-ben megjelent Delfin ugyanis akár egy szuszra befalható, kitűnő, több szálon szépen gördülő, izgalmas könyv, még akkor is, ha nem szokás a szerző legfontosabb könyvei közt emlegetni. Én azért elolvastam vagy tízszer. Az egyik alkalommal (feltehetően 1977-ben) még egy élcet is beírtam ceruzával, szálkás betűkkel a belső címlapra, idézném, betűhíven: “EGEKURA KICSIMUKI 77 – 3-szor nyerte meg a harakiri bajnokságot.” Talán ebből a rendkívül humoros mondatból (mely lazán persze a könyvhöz is kapcsolódik – lesz tudniillik egy japán rádiósunk) is kitűnik, hogy már gyerekként is módfelett szórakoztató társaság voltam – igazából, csak köszönni tudom, hogy senki nem fojtott meg kiskoromban észrevétlenül, bár nem pontosan értem, hogyan úszhattam meg: további részletek a kis Bodáról majd további posztokban. Most viszont Delfin – és Szentiványi Jenő.A mester Ercsiben született, 1909-ben, és 1986-ban hunyt el, a modern magyar sci-fi egyik megalapítója. Érettségi után az MTI-hez került, egyetemistaként is itt dolgozott. Másodéves korától három éven át a Szeleta-barlang ősemberleletét tanulmányozta. 1937-ben aztán megjelent legnépszerűbb könyve, A kőbaltás ember – természetesen ez is helyet kapott a Delfin-sorozatban is. Apja tengerésztiszt volt, és Jenő már 13 éves korától vele tartott egzotikus útjaira. Így aztán járt egyebek mellett Jamaikán, Borneón – és, ami jelen történetünk szempontjából a legfontosabb, a Fülöp-szigeteken is.

Hirdetés

A tizenkét halálos perc ugyanis nagyrészt itt játszódik. Itt él a Garcia-nagycsalád – Miguel, a papa, aki egy csinos kis-nagy birtokon a maga ura, mindenki padron-ja; a mama, akit, ha jól futottam át a könyvet, pont ugyanúgy hívnak, mint Mrs. Columbót; a roppant megfontolt Carlos, ennek megfelelően a Santa Cruz nevű óriás teherszállító hajó kapitánya; az óvatos duhaj Ramon, aki a manilai Meteorológiai Szolgálat kiváló szakembere; fő főhősünk, a bohém és laza Ricardo, pilóta; továbbá a legifjabb Garcia, Pablo, tengerészkadét. Némi ismerkedés és helyszínmagyarázat után gyorsan kiderül, hogy Ricardót roppantul érdekli a térségben gyakran pusztító tájfunok természete: különösen akkor moccan rá a témára, amikor kiderül, a tájfun magjában zajló folyamatokról a tudósoknak legfeljebb feltételezéseik vannak – aki meglátta, mi van ott, az valahogy még sose tudta elmesélni. Ricardo láthatóan az egyszerű megoldások híve: a fejébe veszi, hogy egy géppel át kell repülni a tájfunon, akkor minden kiderül. És mivel mást nem szeretne veszélybe sodorni, elhatározza, hogy csak ő ülhet a bal egybe. Persze a missönhöz (Minarik gőzmosodás óta köztudomás) kell egy csapat: ez Ricardo állandó repülő cirkusza lesz, vagyis Rex Brandon másodpilóta, Manuel Lopez navigációs tiszt, Micuo Kuruszu rádiós, és Mohamed Lala fedélzeti mérnök – akik persze vakon bíznak főnökükben.

Igaz, akkor azért még ők is majdnem meginognak, amikor Ricardo kilós ócskavas-árban megvásárol egy ősöreg, háborús bombázót, egy jó kis B-26-ost, és elmondja nekik A Tervet. De azért sziklakemény férfiak, pláne azért repülők, hogy végül ne hagyják magára a főnököt. Aki ezek után nélkülözhetetlen műszereket szeretne kölcsönözni Ramon főnökétől, a meteorológiai szolgálat igazgatójától, senor Archibaldo Pereztől, aki kezdetben elzárkózik a reménytelenül kockázatos ötlet támogatásától – aztán viszont, hirtelen ötlettől vezérelve felcsatol az utazó kerethez nagy vagányan, és persze így már adja a műszereket is. És megy Ramon is – ha már lebeszélni nem tudja öccsét, ő is felszáll a gépre. A B-26-os (mely öregecske ugyan, de bivalyerős, ráadásul mindent kibírós-megbízható) alaposan felkészítve, a crew szintén, ez nem is kérdés – már csak egy fasza kis tájfun kell, és indulhat a buli.

És a tájfun kavar(og)ni kezd. Nem is akárhogyan: Szentiványi ugyanis még az időjárási frontok mozgolódásáról is tud úgy írni, hogy tudományos is meg izgalmas legyen, némileg más módon, mint Gaál Noémi, aztán pedig, ahogy a forgószél beoson a térségbe, tényleg beindul a sztori ezerrel – egészen zseniális szerzői húzás, hogy a Garcia-família minden tagja kapja az ívet rendesen, földön-vízen-levegőben, egyszerre. Miguel papának a birtokon akadnak gondjai gazdagon, de szerencsére megússzák egy törött karral, az is a villanytelep merész főmérnökéé, aki ennyitől csak szisszen egyet és megy tovább. De a tájfun Pablót sem kíméli: a család kis vitorlásával meg a haverjaival épp tengeri kiránduláson kapitánykodik, amikor rájuk csap a vihar, és már a legrosszabbtól kell tartanunk, amikor… Nos, kedves olvasó, ki jár arra épp, és ki menti ki a végveszélyből? Naná, hogy a bátyó, captain Carlos, és a Santa Cruz.

És mi sem természetesebb: ahogy a tájfun életre kap, beindulnak az Isteni Szél (Micuo, a japán a névadó), vagyis a B-26-os hatalmas motorjai, a géppel felszáll a Garciák két sarja is, és ezzel megkezdődik a regény harmadik része, a címadó opus, mely, noha csak húszegynéhány oldal, izgalmakban nagyon nem szűkölködik. De komolyan: kíméletlenül eteti magát a záró felvonás (is). Amíg nem tudtok hozzájutni az alapműhöz, megnyugtatásul annyit azért közlök, hogy a Garcia-család szerencsére épen-egészben éli túl a tájfunt…

Nincs más mondandóm, csak még egy: a belső borítón ott a legendás Előkészületben-promo, látom – a pompás Tumbó kalandjai mellett A titokzatos kecskebak, Kemény Dezső bácsi (idén szeptemberben lesz kerek tíz éve, hogy sajnos nincs már köztünk), egy kiváló dunaújvárosi író-életművész-polihisztor könyvét is ajánlja figyelmünkbe a kiadó. Ha minden jól megy, tán én is fogom valamikor. Addig is: olvassanak Delfint, mert minden benne, bennük van…

(A végére egy kétperces, korabeli amerikai hadifilm, benne a legenda, a végén egy eszelős, futóműmentes csodaleszállással – aki durvábbat szeretne, netán ott áll egy B-26-os bombázója a hátsó kertben, és eddig nem tudta pontosan, hogyan szálljon fel vele, könnyedén talál 47 perces, szintén 1944-es, minden részletre kiterjedő oktatófilmet is…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (9 lövet, átlagosan: 6.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

10 komment

  1. Paduc szerint:

    Imádtam a Delfin könyveket. Gyerekkoromban amúgy is több ezer könyvet kiolvastam. Volt, – nyári szünetben- hogy délelőtt kihoztam a könyvtárból két kisebb könyvet és este 6 előtt rohantam velük vissza, hogy estére, éjszakára is legyen újabb könyv. legyen mit olvasni. Könyvvel aludtam el és keltem fel.
    A másik jó sorozat az “Én könyvtáram” volt és a harmadik a Kozmosz fantasztikus könyvek. Meg amit még elértem és olvashattam. A Kőbaltás ember nekem is kedvenc könyvem volt.

  2. hortobagy szerint:

    ez egy próba

  3. celebesz szerint:

    Végre megtaláltam!!! A Homokzátony /Theodore Taylor. Na, azt kismilliószor. Bekötött szemmel bolyongtam a kertünkben napokig, gyakoroltam, hátha.

  4. Leky szerint:

    Kedves Olvasótársak! Két megjegyzés.
    Az egyik: voltaképpen kétféle amerikai B-26-os is szolgált a második világháborúban, a Martin B-26 Marauder és a Douglas A-26 Invader, amely 1948-tól B-26-ra átkeresztelve folytatta a pályafutását. De mindkettő kétmotoros volt, a Marauder közepes bombázó (történetesen elsősorban a csendes-óceáni hadszíntéren vetették be), az Invader pedig könnyűbombázó/csatarepülő minősítéssel. Az amerikaiak világháborús nehézbombázói közül a szerző aligha gondolhatott a gyúlékony, harcban és vízre történő kényszerleszálláskor sérülékeny Consolidated B-24 Liberatorra. A Hirosimára és Nagaszakira atombombát dobó Boeing B-29 Superfortress pedig nem lett volna politikailag korrekt választás, ráadásul sokkal fejlettebb típus volt a regényben leírtnál (például túlnyomásos volt a pilótafülkéje). De ez is csak 570 km/órával „vánszorgott”, szemben a regényben leírt 640 km/órával – ilyen sebességet csak a vadászok repültek meg a háborúban.
    A szerző a regénybeli B-26-ost valószínűleg a Boeing B-17 Flying Fortressről mintázhatta, amely valóban legendásan megbízható gép volt: egyesek elképesztő sérülésekkel, rommá lőve, ellenséges gépekkel történt ütközések után, szinte félbevágva, csonka szárnnyal, akár egy működő motorral is visszavánszorogtak támaszpontjukra. Ezekhez képest apróság, hogy jóval lassabban (460 km/óra), viszont jóval magasabbra (10,8 km) repült.
    Ez át is vezet minket a másik témához. A regénybeli messze nem az első berepülés lett volna egy trópusi vihar „szemébe”. Az elsőre még fogadásból, egy AT-6 Texan gyakorlógéppel került sor 1943-ban, az első tudományos célú berepülést pedig történetesen éppen B-17-essel végezték 1945-ben. Ezek azóta is nagyjából rendszeresek; az amerikai légierő és a meteorológiai szolgálat együtt összesen mintegy tucatnyi gépet üzemeltet elsősorban trópusi viharok megfigyelésére. (A vihar „szemében” a légnyomást és a szélsebességet a műholdak korában is csak így tudják mérni.) A viharrepüléseknek a légierő és a haditengerészet soraiból 1945 és 1972 között összesen hat legénység esett áldozatául: öt tájfunban, egy hurrikánban. 1964-ben azonban ép legénységgel, de gyakorlatilag rommá törve tért vissza a Cleo hurrikánból egy WC-121-N, amely a valaha épített egyik legszebb repülőgép, a regényben szintén szereplő Lockheed Constellation egyik katonai változata volt. A szerző talán erről a küldetésről szerezhetett tudomást, és ez ihlethette a történetet.
    Mindez természetesen nem kisebbíti a szerző érdemeit, a regény pompás cselekményszövését és magával ragadó lendületét.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


kilenc − = 1

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz